"Egy téli éjszakán egy angyal jött hozzám,
míg beszélt: kezeimet fogta, arcomat tekintette,
simogatta, lelkemet lelkével bátorította.
Mondataiból egy bűvös szó csengett,
s arra intett: ezt el ne felejtsem,
életemben ez vezéreljen, utamon végigkísérjen.
Szeress, ha kínzó fájdalom gyötör,
mert a remény hajnalán,az ébredező napsugár
átvarázsolja azt mosollyá.
Szeress akkor is, ha becsapják lelkedet,
mert annak sóhaját az éteren,egy másik, rád
váró lélek hallja meg.Szeress,ha könnyed
folyik arcodon,mert a szél azt elfújja,
s esőként a földi életet azzal táplálja.
És szeress akkor is, ha az élet súlyától
térdre hullasz,mert jön egy segítő kéz,
mely felsegít, amelyre nem számítasz.
Szeress, ha embernek sem néznek,
hisz a levegő éltetőelem ebben a létben,
s ott van létezésed minden másodpercben.
Szeress...hallod hangomat?...az állandósulás
üzenetével vigasztallak:ott vagy Te mindenhol,
bízz önmagadban, itt leszek veled, s újra vigasztallak.
Sóhajod repül a szellők szárnyán, hangot adva
a Földnek és az Égnek,nélküled csendes volna a minden,
halott zenéje lenne a Mindenségnek.
Süket füleknek hitt szívekben is ott vagy, nem kell szólnod,
mert értik hangodat,a lelkek beszédéhez nem kell a szó,
elég egy tekintet, mely sokszor simogató.
Karácsony ünnepén a Te illatod árad, a Szent estén
körbeállják,könnyeddel öntözte fádat,
ha szeretik-e fát, talán nem téged szeretnek?
Nem válogat a szél, ha elfújja könnyed,
nem válogat az éter,ha viszi üzeneted, a szeretetet,
ha adják Te se utasítsd el!Mindenkiben ott van
a szép és a jó, az igaz szemnek mindez látható,
bízik benned a szél is: esőként éltető leszel,
Te is adj esélyt a másik embernek.
Az ébredező napsugár tudja: reményteli mosolyod mennyit ér."

"Ha a szót keresem, az úgy megvan,Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést? Félelemmel kevert a vágy,
Egy lélegzetre acélos s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar,
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Impérium a gyengeségben,
Aranyfény a láthatásnak szürkületben,
Hűst adó árnyék a pusztán.
S miként a szavakat sugdosván,
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek,
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb,
Bódító, az édesnél sokkal édesebb,
Ám végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem,
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben,
Megtalálható a fájdalmasan múló években,
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben,fában,
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet,
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért,
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért. "

/Fridli Zoltán/