a bizalom mintha elveszett volna. mindenki fél, nem mer hinni, az igaz mondatokat is KAMUnak érzi, és azt keresi, hol akarják már megint bevinni az erdőbe... (vagy csak úgy egyszer az ágyba... ezen társkeresőn pl.)
félelmeinkkel nem zárjuk el a lehetőségét is a boldogságnak? tényleg ilyen sok az aljas ember? tényleg az vert át akit igy-úgy megismertünk, és nem csak mást képzeltünk a helyébe, egy álmot, -a saját álmunkat- és mikor kiderült, megint becsapottnak éreztük magunkat? ki is csapot be kit?
a bizalmat meg kéne adni annak akit megismertünk, és megérdemli. bízni kéne saját értékitéletünkbe, és elhinni azt, hogy vannak még emberek.....
csak tényleg figyeljünk a másikra, ismerjük meg, és ne egy istent építsünk köré, mert abban csalódni fogunk..... annak soha senki nem felel meg. nem azért mert nem elég jó, és nincs is olyan aki nekünk jó. lehet hogy még jobb is, csak más, nem az a megfestett kép, hanem élő, érző és szeretni tudó ember.
merjünk hinni abban hogy meg tudunk itélni embereket a szavaiból, tekintetéből, símogatásából, mosolyából, a bőre illatából.... csak magunknak ne hazudjunk.... és nem fogunk csalódni.



ezt sokszor elolvasom, hátha nekem is segít......

Azt mondták belém szorultak gondolatok, azért lettem beteg. (3,5 éve megtalált a tüdőrák. rendbetettek, meg én is magam. 12,5 % az 5 éves túlélési esély. az tök jó, ha benne vagyok. benne vagyok. 1 hónapot szántam a probléma megoldására, tartottam a határidőt. kicsit nehéz volt a műtét utén 20 nappal beülni a kocsiba, de elkezdtem dolgozni. szerintem ez segített, tudom terápiának ajánlani...)
Mert már mindent tudok, amit a világról tudni lehet….és ezt tovább kell adni.
Adnám én, de kinek kell. Kinek segíthetek sok, sok szeretettel, kedvességgel, ki fogadja ezt el tőlem. Azt kérdik (ha máshogy nem a szemükkel…) és mit várok érte? Mi a fizetség? Mert ilyen nagy dolognak nagy az ára…. Igen. Nagy az ára. Nem csak elfogadni kell a figyelmet, viszonozni is. Mert különben nincs értelme. Ha nem figyel egymásra két ember, a tanácsból utasítás, a jó barátból parancsoló válik….. És az emberek ma csak magukra figyelnek…. A saját bánatukra, a saját fájdalmukra, a saját nagyságukra, és a másiktól csak ezek visszaigazolását várják…..
A tanítók meg csak botladoznak köztük, és azt a mérhetetlen kincset, bölcsességet kínálják, amit megszereztek, de meg se látják Őket, nem hogy a kincsüket.
Hát valahogy így vagyok most. Tele kedvességgel, szeretettel, és nincs kinek adni…. És fáj, mert már sok, és nincs helye az új gondolatoknak…. Azt hiszem ezt nevezik magánynak….

egyszer mindent el kell kezdeni....
mit is keresek itt.... elköltöztem a családomtól, már 14 hónapja. első este a nagy szabadságban: telefon, ismerősök, na valakivel valami. .... 962 név, csupa ismerős, munkatárs, volt munkatárs, üzletfél, család barátja....nem hívtam senkit....

32 évig feletem meg annak a képnek, amit rólam festettek, amit magamról kialakítottam... én már nem is voltam. elveszett a jobbik énem....
aztán kiderült, teljesen felesleges így élni. soha nem lehetek olyan mint egy elképzelt ideális férj, apa.... lehettem volna saját magam, csak úgy, ahogy vagyok. kedves, szeretet adó, és őszinte. és akkor nem természetes lett volna hogy mindent megoldok, mindent teljesítek, ha kell szerelmet, ha kell szeretetet adok. vagyis csinálok.... adtam én, a lelkemet is, csak felturbózva, mert úgy szebb.... azt hittem.... és már csak a csillogás kellett... én elvesztem....
itt próbálom kellek én... őszintén, csupaszon... vagyok-e elég érzékeny, van aki megérzi szeretetem, kedvességem, a virágot aranyfüst nélkül is....