Szeretem az erdőt. Nem jó a városokban élni: túl sok ott az üzekedni vágyó nőszemély.
Nem jobb-e vajon gyilkosok kezére jutni, mint egy üzekedni vágyó nőszemély álmaiba?
De nézzétek csak ezeket a férfiakat: tekintetük elárulja őket - nem ismernek jobb dolgot a világon, mint egy nőszemély karjai közt heverni.
Lelkük mélyét mocsár borítja; és jaj mindenkinek, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
Legalább állatnak lennétek tökéletesek! Csakhogy az állat ártatlan ám!
Legyetek érzékeitek gyilkosai: talán bizony erre intlek én benneteket? Intésem ennyi néktek: az érzékek ártatlanok.
Talán bizony szüzességre intlek én benneteket? A szüzesség némelyeknél erény, sokaknál azonban szinte bűn.
Igaz, megtartóztatják magukat: mégis minden tettükből irigykedőn elősandít az érzékiség tüzelő szukája.
Még erényük magaslatára és szellemük hidegébe is békétlenséggel követi őket ez a rusnya állat.
És milyen illedelmesen tud koldulni az érzékiség tüzelő szukája egy darabka szellemért, ha megvonják tőle a falatnyi húst.
Szeretitek a szomorújátékokat és mindazt, ami összetöri szívetek? Én azonban nem bízom szukáitokban.
Túl kegyetlen nékem pillantásotok: kéjsóváran lestek a szenvedőre. Amit pedig részvétnek hívtok, vajon nem gyönyörötök álcája csak?
És legyen tiétek ez a példázat is: sokan akarták kiűzni ördögüket, s lám, közben maguk is disznók lettek.
Akinek nehezére esik a szüzesség, inkább mondjon le róla: nehogy ez legyen néki a poklok útja - nehogy mocsárba és üzekedésbe fúljon benne a lélek.
Mocskos dolgokról beszélek? Nem ez a legrosszabb nékem.
A megismerés embere nem akkor irtózik megmerítkezni az igazság vizében, ha mocskos az a víz, hanem ha az csak pocsolya.
Bizony mondom néktek, vannak, akikben mélységes a szüzesség: gyöngédebbek ők szívükben, többet és szívesebben nevetnek ők nálatok.
Nevetnek még a szüzességen is, és azt kérdik: "Szüzesség? Mi az?
Nem balgaság-e vajon a szüzesség? De a balgaság jött el hozzánk, és nem mi kerestük őt.
Szállást adtunk hát a vendégnek szívünkben: most velünk lakik - maradjon, ameddig csak akar!"
Így szólott Zarathustra.

Ott tolongtok felebarátotok körül, szép szavaitok vannak erre. Én azonban azt mondom néktek: felebaráti szeretetetek hitvány önszeretet csupán.
Önmagatok elől menekültök felebarátotokhoz, és még erényt is szeretnétek csinálni belőle: csakhogy én átlátok "önzetlenségteken".
A Te régebbi, mint az Én; a Te szenté avattatott, az Én azonban még nem: ezért törekszik felebarátja felé az ember.
Talán felebaráti szeretetre intlek én benneteket? Arra intlek inkább, hogy meneküljetek a felebaráti közelségtől, és szeressétek az idegenbéli messziséget!
Magasabb rendű a felebarát-közelség szeretetnél a legtávolabbiak és eljövendők iránti szeretet; az emberszeretetnél pedig magasabbrendű még a dolgok és kísértetek iránti szeretet is.
Az előtted szaladó kísértet szebb nálad, testvérem; mért nem adod hát néki húsod és csontjaid? Te azonban félelmedben felebarátodhoz menekülsz.
Nem bírjátok elviselni magatokat, és nem szeretitek magatokat eléggé: ezért akarjátok szeretetre csábítani felebarátotokat, hogy tévedése bearanyozzon benneteket.
Azt kívánom, bárcsak ne bírnátok elviselni holmi felebarátot és szomszédait; akkor saját magatokból kellene magatoknak túláradó szívű barátot faragnotok.
Tanút hívtok, ha jót akartok mondani magatokról; és ha sikerült elcsábítanotok, hogy jót gondoljon rólatok, akkor gondoltok jót magatokról ti magatok is.
Nemcsak az hazudik, aki legjobb tudomása ellenére szól, de nem kevésbé az is, aki nemtudása ellenére szól. Márpedig ti így beszéltek magatokról egymás között, és körbehazudozzátok magatokkal szomszédaitokat.
Így szól a bolond: "Az emberi társaság megrontja a jellemet, legfőképp azét, akinek sohasem volt."
Egyikőtök azért szalad felebarátjához, mert meg akarja találni magát; a másik meg azért, hogy elveszítse. Az önmagatok iránti hitvány szeretet fogsággá teszi néktek a magányt.
A távolabb lévők fizetik meg felebaráti szeretetetek árát; és ha már öten együtt vannak közületek, mindig meg kell egy hatodiknak halnia.
Ünnepeiteket sem szeretem: túl sok színészt láttam már sürgölődni arrafelé, a nézők pedig nemegyszer túltettek még a színészeken is.
Nem a felebarátot tanítom hát néktek, hanem a barátot. Barátotok legyen néktek ünnepe a földnek, és az embert fölülmúló ember előérzete.
A barátot tanítom néktek, és túlcsorduló szívét. De aztán tudjon is szivacs lenni, aki túlcsorduló szívek szeretetét akarja.
A barátot tanítom néktek, akiben készen áll a világ, a jó kelyhét - a teremtő barátot, aki bármikor kész világot ajándékozhat el.
És ahogy kigöngyölődött előtte a világ, úgy csavarodik gyűrűkké előtte újra: a jó létrejötte a gonosz révén, s a célok létrejötte a véletlen által.
A jövő és a legtávolabbi legyen oka mai napodnak: barátodban az embert fölülmúló embert saját okod gyanánt szeresd.
Testvéreim, nem intlek hát titeket a felebaráti közelség szeretetére: a legidegenebb messzeség szeretetére intlek benneteket.
Így szólott Zarathustra.

Zarathustra egy napon elaludt egy fügefa alatt, mert nagy volt a forróság, és karjával takarta el arcát. Odakúszott hozzá akkor egy kígyó, és nyakába mart, úgyhogy Zarathustra felkiáltott fájdalmában. Levette hát karját az arcáról, és a kígyóra nézett: a kígyó pedig felismervén Zarathustra szemét, ügyetlen tekergőzéssel igyekezett menekülni tőle. "Nem úgy van az", szólott Zarathustra, "nem mondtam még köszönetet néked! Épp időben ébresztettél fel, hosszú út vár még reám." "Igen csak rövid már a te utad", mondotta szomorúan a kígyó; "halálos a mérgem". Zarathustra elmosolyodott. "Ugyan mikor halt bele sárkány holmi kígyómarásba?" - szólott. "Ámde vedd csak vissza a mérged! Nem vagy elég gazdag, hogy ajándékot adhass nékem." A kígyó erre újra nyaka köré tekeredett, és kinyalta sebét.
Midőn Zarathustra egy ízben elmesélte ezt, tanítványai megkérdezték tőle: "És mi a morális tanulsága történetednek, ó, Zarathustra?" Zarathustra pedig így felelt nékik:
A morál megsemmisítőjének mondanak engem a jók és igazak: morál híján való az én történetem.
Ám hogyha ellenségetek van, ne viszonozzátok néki jóval a rosszat: mert az csak megszégyenít. Hanem bizonyítsátok be inkább, hogy jót tett véletek.
És gerjedjetek haragra inkább, semhogy megszégyenüljetek! És nem tetszene nékem, ha áldással akarnátok viszonozni, ha átkozódnak véletek. Átkozódjatok inkább egy keveset magatok is!
És hogyha egy nagy jogtalanság esik meg véletek, ti magatok legyetek, akik azt rögvest megtetézik öt kicsivel! Iszonyú látni azt, akit egyedül nyomaszt a jogtalanság.
Tudtátok-e? A megosztott jogtalanság fél jog. A jogtalanságot pedig csak az vegye magára, aki el is bírja!
A kis bosszú még mindig emberibb, mint a semmilyen. És hogyha a büntetés nem jog és tisztesség egyben a törvényszegőnek, úgy hát büntetéstekből sem kérek.
A magunk-belátta jogtalankodás előkelőbb, mint holmi jogosságot bizonygatni, kiváltképp, ha az részünkről nagyon is jogos. Épp csak elég gazdagnak kell lenni ehhez is.
Nem kérek abból, amilyen hidegen ti jogot szolgáltattok; bíráitok szeméből mindig a hóhér és hideg vasa villan reám.
Mondjátok csak, hol van, ahol látó szemű szeretet szolgáltat jogot?
Találjátok hát fel nékem azt a szeretetet, mely nemcsak a büntetést veszi magára, de magára veszi a bűnt is!
Találjátok hát fel nékem azt az jogszolgáltatást, mely mindenkit felment, csak a bírákat nem!
Hát hallani akarjátok még ezt is? Emberbarátivá lesz még a hazugság is abban, aki méltányosságát mélyrehatóvá akarja tenni.
Ámde miként is akarhatnám, hogy méltányosságom mélyreható legyen! Hogy adhatnám meg a magáét mindenkinek! Beérem ennyivel: mindenkinek a magamét adom.
Végül pedig, testvéreim, őrizkedjetek attól, hogy jogtalanságot cselekedjetek bármely remetével! Hogyan is feledhetne egy remete! És hogyan is tudhatna bosszút állani!
Mélységes kút minden remete. Könnyű belévetni a követ; ám ha az mélyére ért, mondjátok, ugyan ki tudná felhozni újra?
Őrizkedjetek attól, hogy megsértsétek a remetét! Ha pedig mégis megtettétek, jobb, ha meg is ölitek nyomban!

Magányba akarsz vonulni, testvérem? Utat akarsz találni önmagadhoz? Várj még egy keveset, és hallgass reám előbb.
"Aki keres, könnyen elvész maga is. Bűn minden magány": így szól a csorda. És sokáig a csordához tartoztál te magad is.
Alighanem ott zúg még benned is a csordahang. Ha pedig kimondod: "lelkiismeretetek immár nem az enyém", úgy panasz és fájdalom lészen szavad.
Lásd, az egy közös lelkiismeret szüleménye még e fájdalom maga is: és borongásodban is ott reszket még utolsó visszfénye annak a lelkiismeretnek.
Te mégis borongásod útját akarod járni, hogy eljuthass önmagadhoz? Akkor hát mutasd meg nékem, hogy van hozzá jogod és erőd!
Új erő vagy-e és új jog-e vajon? Első mozdulat vagy-e? Magától gördülő kerék? Bírod-e kényszeríteni a csillagokat, hogy körülötted forogjanak?
Ó, mennyien sóvárognak magasság után! Mily számosak a becsvágyók görcsei! Mutasd meg hát nékem, hogy te nem e sóvárak és becsvágyók közé tartozol!
Ó, mennyi a nagy gondolat, és hatásuk mégsem több, mint a fújtatóé: felfújnak és még üresebbé tesznek.
Szabadnak mondod magad? Mondd hát, miféle gondolat ural, és ne arról beszélj, miféle járomból szabadultál.
Avagy azok közé tartozol tán, akiket futni hagyott a járom? Van, aki szolgaságát elvetvén utolsó értékét vetette el.
Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik azzal Zarathustra. Fénylő szemed árulja el inkább: mi végre vagy szabad?
Meg tudod-e szabni magadnak, hogy mi jó néked és mi gonosz, és vajon tudod-e törvényként állítani magad fölé saját akaratodat? Tudsz-e vajon önmagad bírája és saját törvényed bosszuló őre lenni?
Iszonyú sors jut annak, ki saját törvénye bírájával és bosszuló őrével magára marad. Olyan az, akár a puszta térbe és a magány jeges leheletébe taszított csillag.
Ma még szenvedsz a sokaságtól, te, aki Egy vagy: bátorságod és reményeid ma még töretlenek.
Ámde eljön majd az idő, midőn belefáradsz a magányba, midőn megtöretik büszkeséged, és bátorságodból fogcsikorgatás marad csupán. Akkor majd azt kiáltozod: "egyedül vagyok!"
Eljön majd az idő, midőn nem látod többé, ami egykor magasrendű volt néked, az alacsonyrendű pedig túlságosan megközelít; kísértetként fogod rettegni akkor saját emelkedettségedet. Akkor majd azt kiáltozod: "Minden hamis!"
Vannak érzések, melyek a magányos vesztére törnek; ha pedig nem sikerül nekik, saját maguknak kell veszniük! De vajon rá tudod-e szánni magad, hogy gyilkossá legyél?
Ismered-e már, testvérem, azt a szót, hogy: "megvetés"? És a méltányosság kínját, ha olyanokkal szemben kell gyakorolnod, akik megvetnek téged?
Sokakat kényszerítesz, hogy megtanuljanak másként gondolkodni rólad; csakhogy ezt nem egykönnyen bocsátják meg neked. Közel kerültél hozzájuk, és továbbálltál mégis: ezt pedig nem bocsátják meg neked soha.
Fölébük kerültél: de minél magasabbra hágsz, annál kisebbnek látszol az irigység szemében. A legjobban pedig a szárnyalót gyűlölik.
"Méltányosak akartatok lenni vélem!" - így kell szólanod - "én azonban méltánytalanságtokat választom inkább osztályrészemül."
Méltánytalanságot és mocskot vetnek a magányos felé: de testvérem, ha csillag akarsz lenni, világolj azért továbbra is éppoly fényesen nekik!
A jóktól és igazaktól pedig óvakodj! Szeretik megfeszíteni azt, aki maga szab magának erényt - a magányost pedig gyűlölik.
Óvakodj a szent együgyűségtől is! Minden, ami nem együgyű, szentségtelen neki; és szeret a tűzzel játszani - a máglyák tüzével.
És óvakodj saját szeretetrohamaidtól is! Túl gyorsan nyújt a magányos kezet bárkinek, aki útjába akad.
Vannak emberek, akiknek nem nyújthatsz kezet, csak mancsot: és azt akarom, hogy karmok is legyenek mancsodon.
A legrosszabb ellenség azonban, akivel összeakadhatsz, mindig is magad leszel tenmagadnak; erdőkön és barlangokon át fogod üldözni magad.
Utat akarsz találni önmagadhoz, magányos barátom! Utad pedig saját magad és tulajdon hét ördögöd mellett visz el!
Eretnek leszel saját magadnak és boszorkány és jövendőmondó és bolond és kétkedő és szentségtelen és gonosztevő.
Akarnod kell, hogy elégj saját lángjaid között: hogy is akarhatnál megújulni, míg hamuvá nem leszel elébb!
A teremtő útját járod, magány embere: tulajdon hét ördögödből akarsz magadnak istent teremteni!
A szeretők útját járod, magány embere: szereted és épp ezért meg is veted magad, ahogy megvetni csak a szeretők tudnak.
A szerető teremteni akar, mert megvet! Ugyan mit tud a szeretetről, aki nem kényszerült épp szeretete okán megvetni még, amit szeretett!
Szereteted és teremtő kedved kísérjen el magányodba, testvérem; és a méltányosság csak távolról biceg majd utánad.
Könnyeim kísérjenek magányodba, testvérem. Szeretem, aki magán túlmutatót akar alkotni, és ezért megy tönkre. -

Gyüjtemények 3.

Melletted ébredek még a
fogyatkozó holdvilág
alatt;
Hallom még,ahogy szenvedéllyel
telt hozzám vetett édes
szavad.
Érzem egyre halkuló
szívverésed mellkasod
felett;
Látni vélem hűlt helyed,idegen
érintést érzek tiéd
helyett!

Még itt tartom kincsed kezeim
közt,de fénye egyre csak
fakul;
Tested hús és vér anyaga
szép lassan porrá
alakul.
Álmaink közösen épített
vára ledőlni látszik;
Illatod még az orromba kapaszkodik,
érzem,vagy csak a szél
játszik!

(antracid 2010.04.08.-21:45)

Reggeli napsugár esőben
Ázunk ,szemedben
Megcsillan;
Lágy szellőcsokor
Simogat illatos harmatával,mely
Elillan.

Tested melegén keresztül
Szíved verését
Hallgatom;
Kincsed túlragyogja a
Világot s kezeimben
Tarthatom.

Boldogságtól ittasan
Bírvágy tüze tombol
Ereimben;
Legyőzőm a lehetetlent a
Szenvedély őrületétől hajtva,tőr a
Gyilkolni képes
Kezeimben.

Gyönyörű és színes világod
Kápráztat,lelkem is
Beleremeg;
Kéjt tengere hullámként veri
Partod,hol harsogom varázsként
Pattanó
Neved.


Lázálomban vergődő bűvölt
kígyó ereidbe mélyeszti
méregfogát;
Verítékben úszó test köré
tekeredik s játssza az
ostobát.

Sárgás szemeiben késpenge
játszik,mely csillogva
vakít;
Mohó éhe nem enyhül a test
húsából,lelked fátylából is
szakít.

Mérge lassan töri meg
a testet és még lassabban
az elmét;
Hiába is keresed hamis
istened
kegyelmét.

Gyilkos vágyak szárnyai
alatt ,árnyékban születő
félelem figyel;
Taszít a muszáj törvény oszlopát
döntve tiszta
szívvel!

S végül elsiklok a terhes
gondolataitok felett;
Megoldások kulcsait elmém
rejti könyvek lapjai
helyett!

Képzelt szárnyaimon
szállok a végtelen
égen;
Néha lecsapok áldozataimra
karmaimmal húsukat
tépem!

Tisztán érzem az
állatot,az
ösztönt;
Letépek minden láncot,mi
fogva tart,megsemmisítem
a börtönt!

Éjszakai vadász erekciót érez
az elejtendő vad
láttán;
Minden gyenge szemében
ő a megtestesült
sátán!

Őrület és szenvedély
ébreszti szívében a
gyilkos vágyat;
Megszüli a súlyos
csendben a félelmet
hozó árnyat!

Vérben úszó élvezet
hajszolása az eredendő
bűne;
Éjszakai vadász mohó éhe
hajtja,soha sem
szűnve!

Állati ösztönök karmokkal
hasítják zsákmányuk védtelen
testét;
Éles fogak harapnak húst,
hogy gyávák rettegjék az
estét!

(antracid 2010)

Befed a sűrű éjtől
nedves kátrány;
Lappang,mint vírus az
alantas ármány!

Szél hordja a szemetek
színe-javát;
Álarcok tetszelegnek,mind
ellen és barát!

Örvényként torzítva törik meg
a nemes vonal;
Kopik értelmed freskója fröccsentet
tömény alkohollal!

Kéjes lehelet adta pára
tapad ajkad nyomának
hajnalán;
Testváza reped az idő szorító
markában s pattan a lélek
boncasztalán!


Álszenteskedő az a mosoly,
melyet rám vetsz;
Rajtad kívül csak a
tükörképed az melyet szeretsz;
Magad gerendáján soha,de más
szálkáján harsányan nevetsz;
Mégis nézz magadra,ahogy
saját csapdádban rekedsz;
Csak hamis álom az,melyért
minduntalan epedsz!

Értelmed bolha s mégis
elefántot alkotsz
belőle;
Istennek hiszed szánalmas léted,
halál mosolya rád vetül,nem menekülhetsz
előle;
Nem kapaszkodhatsz csenevész
szellőbe;
Kapaszkodj csak emberasszonyi
emlőbe!


Te szerelem,mint túlragyogó nap,
mely,ha belenézel elvakít
teljesen;
Túlcsorduló vágyak nedűjétől ittasan,
kábultan építed a képzelt várad,falain csókod
csillog nedvesen:D

Hol a rútság és árnyék nem vett gyökeret,
ott rosszhiszeműség tövist nem
terem;
Bírvágyak hurka szorítja
lüktető szíved s véred bíbora a
szerelem!


Feltámadás!

Feltámadás csak csalfa jel,
miben ostoba test a tompa tudat
társa;
Szépséget rejt a disznómoslék
színes
mosolygása!

Feltámad a tenger,mert vihar
veri alvónak tűnő
felszínét;
Hazug tartja kezében kincsnek vélt s
nagy csillogással vakító
semmijét!

Feltámadás teste,anyaga mennyi szem
előtt láthatatlan;
Csak vak remény,amely lehet utoljára hal,
de elnyeli a mély
katlan!

Ne félj a sötéttől,hisz csillagszóró pompája
simogat;
Hold szemével fényt vet rád és kéjes
pillanatok ölébe
hívogat!

Szépsége,mint a nappalé,égitestek
szirmai az
égnek;
Szenvedély tüzét élesztik a vágyak
kohójában s úgy vallj bátort a
kéjnek!

Ne félj a sötéttől,hisz tolvaj
szemek elöl minduntalan
eltakar;
Minden mi éled a zaj
bölcsőjéből és szárnyat bont az
nem zavar!


Elméket zavaró bűntudat
démonokat
szül;
Isteneid elfordultak tőled csak az
ördög szarvai,ami felöklelni
készül;
Álmaid fellegvárai mindig
gyenge lábakon tántorog és téglái
anyaga semmiből
épül.

Pokol tűzét látom szemeidben,de
A halandóságod tépi puszta
Sikolyod;
Görbült cserepes ajkaidból szülöd
Dögszagod és fakó
Mosolyod.

Démonokat bélyegzel száradt
És csupasz bőröd
Felszínére;
De félelmed markol acél
Markában s vezet léted
Helyszínére.

Állati vágyak vezetnek s
Emberi mivoltod
Levedled;
Keresztfa árnyékában a
Hazug istened mindhiába
Szeretted.

Vért kívánsz s mégis rettegés
Ölel,ha meglátod izzó
Folyóját,
Ördögöt kísérted és imádod,de
Remegsz,ha megpillantod
Kohóját.

Az igazság fájdalmat ígér s pőre
Testétől gyáván
Elfordulsz;
Vad sikolyt adhatnál,ha a
Harag feszít,de te csak
Mordulsz.

Gyáva léted

Süket fülekkel nem hallasz,ahogy
vak szemekkel sem
látsz;
Tudatod sebzett és gyenge csak
halott délibábra
vágysz!

Halandóként nem lehetsz isten,nem
válthatod meg a
világot;
Hősként tetszelegve,mely
önbecsapás csupán s csalfa léted
imádod!


Vigyorgó démonok kacagnak,de
csak irigységük fájdalma ad
hangot;
Betapasztott szájra varrnak
korrupt ördögeid
acél hideg
rangot!

Köldökzsinóron rángatnak,mint
egy egyszerű-nagyszerű
bábot;
Kicsiny morzsaszemeket,mit
eléd ejtettek,hatalmas lakomának
látod!

Rázd le vak vágyaknak súlyos
láncokban végződő
rabigáit;
Hamis isteneknek ne hallgasd
csalfa semmit nem érő
imáit!

Légy ember,aki lát,gondolkodik,
tudatos és tiszta;
Ha tévedtél,bűnt követtél el
akkor se nézz a múltba
vissza!
Mert ember vagy s természeted
a jogod,ösztönöd vágyad!
Ne légy korcsosult,hol rémet lát
álmod s letépett szárnyad!


Harcos szellem örökségem,
melyet őseimtől
kaptam;
Sámán vére folyik ereimben,ostoba
hulladékot tör néma
talpam;
Tudás forrását szomjazom szüntelen,
Gyümölcsfának almáját éhezve
faltam!

És most állok sziklámon élvezve
a kicsi pontok furcsa
táncát;
Arcom napsugarak simítják s
csukott szemek mögött élem
sajátom álmát;
Haszontalan idegen szavak törnek meg
füleim előtt,pukkasztom szét tűm hegyével
más felfújt
légvárát!


Majomtaps mellé makogás és
üdvrivalgásos reflektor;
Plasztik glória fejed felett csillagként
ragyog csatlakozását nyeli a
konnektor!

Olajszivárvány álmod pocsolyában
örvényt szül;
Vígjátékos életedben"lenni vagy nem lenni"
drámai felvonás
készül!

Majmod örül a farkának és majszolja
a megbarnult banánt;
Tapsolj te is az egyszerűség színpadán
Csapj fertályodnak csalánt!


Lezárul a rozsdás szemfedő,
sötét fogad és lomha
álom;
Holdsugár cirógat arcod néma tükrén
csak az anyagot öltött testet nem
találom;
kellemes kéjt idéző illatod
magamba húzom,
inhalálom;
Nincs lélek,mely vissza tér a földre,egy életem,egy
halálom;
Bűnök tettek azzá ami lettem,nem bánom és
nem
sajnálom!

Bírvágyam tolvaj kínnal gyötör,
mellyel a világ elöl takarlak;
Nyögd habzó-vérző ajkad mélyéről:
-Csak téged Akarlak!
Kivont kardod csak rozsdát éget
a hüvelye falába;
Szív Ámor nyilát viseli sebét fertőzve
cipeli lassan a
halálba!
Lágy szellőd mára már viharként
tombol,rombolva törve-falva;
Harci ösztönök fojtogató ölébe
szorított nyakkal kész- akarva!
Hősként emelkednél,de csak mártír az,kit
visel a fásult feszület;
Nem lágyan ringó búzamező takar
csak sírhalmokkal zsúfolt terület!

Bágyadt s hervadt rózsa,mily rút,már
kifakult
szépsége;
Már csak puszta illúzióként tündöklik
múltjában,eltűnt álszent
szerénysége.

Tüskék sokasodnak szárán,így védve
magát a valóság
ellen;
Becsukott szemei inkább álmokat kergetnek
csak a tükörbe nézni ne
kelljen!

(rövid velők)