Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.

csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: "Vétkeztél." Vagy: "Jól van." A többi köd, füst, semmiség..

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?