Éles telefoncsörgés szakítja ketté az éjszakát. A nő álmos szemekkel, mégis teljes éberséggel emeli füléhez a kagylót. Talán várt is egy hívást, egy másikat. Idegen férfihang a vonal másik végén: "A fia autóbalesetet szenvedett. Meghalt. Nagyon sajnálom." A nő nem érti a szavakat, de mégis. Szívét tépi ki egy maró, semmihez sem hasonlítható érzés. Összecsuklik. Nem tudja felfogni. Nem is lehet. Fia a hétvégét egy barátjával néhány kilométerrel odébb töltötte. Sokszor megtették már az utat. És most valami történt. Pedig az a fa korábban is ott volt. És most egy élet ért véget annál a törzsnél. A nő hangosan zokog, teste rázkódik. Egy kiáltás is elhagyja a száját. Nem hiszi. Nem tudja elhinni. Pedig menni kell, azonosítani. Az egész olyan, mint egy rémálom. Annyiszor hallott már ilyen esetről, és most vele történik. Nem csak egy élet ért véget ezen az éjszakán. És mindenki másnak ez csak egy baleset...

Nyugodj Békében!

Gyerekként a nyár egyet jelentett a strandolással és a tengerparti nyaralásokkal. Ma már valami egészen mást jelent. Aki nyaralt már Siófokon, tudja mire gondolok. Aki még nem, ebbõl a néhány sorból nem is fogja megtudni. Azt érezni kell! Valami hihetetlen szabadságot sugall a hely. Talán a Balaton a teszi. Ahogy megérzi az ember azt a tipikus „miénk-feelinget”. Mégis egyetlen hazai városhoz sem hasonlítható. Pont ezt szeretem benne. Hogy annyira más… A sétány kavalkádja, a színes koktélok, a szórakozóhelyekrõl kiszûrõdõ zene, a beach, a Balaton közelsége, a sok fiatal és külföldi…
Ahogy este végigsétálsz a partra vezetõ úton, magával ragad a színes forgatag, az emberek közelsége. Mindenkire rámosolyogsz, iszol még egy tequilát, és boldog vagy. Nem egy vagy a sok közül. A legjobbnak érzed magad, és nem is figyeled a konkurenciát. De nincs is rá szükség, hiszen egy óra alatt annyi ismerõsöd lett a világ minden tájáról, amennyi amúgy egy év alatt sem. Képes vagy minden lényegeset elmondani, akár szavak nélkül is…
Aztán eléred a kiszemelt szórakozóhelyet, átjár a zene. Ahogy a szabad ég alatt egyszerre mozogsz a tömeggel valóban eltûnik minden gondod, és felszabadulsz. Majd rád mosolyog egy olasz férfi, magával húz, megbabonáz a csípõmozgásával, megcsókol, és Te már csak azt veszed észre, hogy megvirradt…

Sétálunk a Duna-parton. Kifogyhatatlanok vagyunk a szavakból. Hirtelen mégis elcsendesedünk. Õ megfogja a kezem. Magamban elmosolyodom… „Végre.” Aztán megállunk, Õ hozzám fordul. Óvatosan megcsókol. Érzem, hogy a torkában dobog a szíve. Az enyém is. Ez amolyan bizonytalan elsõ csók… Félénken egymásra mosolygunk és sétálunk tovább. Szavak nélkül. Mit is lehetne ilyenkor mondani… Ekkor veszem észre, hogy szinte giccses a háttérkép. A Duna felett narancsos-rózsaszínben úszik az ég, ahogy a nap lejjebb csúszik nappali magasságából. Leülünk egy padra, egymással szemben. Pár pillanatig nézzük, amint a naplemente gyõz a táj felett. Majd mélyen a szemembe néz, végigsimítja az arcom. Megcsókol. Forrón, magabiztosan. Kinyitva a szemünket keressük egymás tekintetét. A tüzet. Közelebb csúszok. Izgatott. Én is. Szenvedélyesen megcsókolom. Már nyoma sincs a kezdeti bizonytalanságnak, kamaszos félénkségnek. Percekig el sem engedjük egymást. Mindketten ugyanazt érezzük… Ez az a pillanat…

"Még a gépen ültem, de már a landolás pillanatában éreztem az új élet édes illatát. Nem sokkal késõbb végre kiléphettem a reptér üvegajatján és valóban is beleszagolhattam a párás nyári levegõbe. Csodálatos volt. Egyszerre éreztem a szabadság bódítását, az újdonság izgalmas aromájával és a bizonytalanság fanyar, mégis kihívásokat rejtõ illatával. Percekig csak álltam. Mélyen át akartam élni a pillanatot. Valami most kezdõdik. Valami, amit régóta vártam. És valami, ami teljesen ismeretlen. De nem volt idõm bepánikolni, mert hirtelen, szinte a semmibõl, begördült a busz, ami elvisz a szállodához..."

Néz rám a nagy barna szemeivel, ceruzát és radírt kér, otthon hagyta. Határozottan fogja kis kezébe a rotringomat. Kikérdezem a szavakat. Már õ takarja le a magyar oldalt, és darálja. Arcán széles mosoly. Büszkeség tölti el. Engem is. Megdícsérem. Folytatjuk olvasással. Tudom, h szereti. "Csináljuk úgy, hogy én olvasom, te fordítod", adja ki az utasítást. Mosolygok. Még van egy mondat a kis szövegbõl, de rám néz és mesélni kezd. Feltárul elõttem az õ világa. A játéké, a meséé, a boldog gyerekkoré. Tegnap korcsolyázni voltak, sõt hokiztak is! És már csak 2 nap és 2 hónap, hogy a karácsonykor született kishúgát õ is felemelhesse. Aztán hozzáteszi, hogy szerdán lesz úszás. Valahogy jó elmerülni ebben a világban, ahol még minden annyira magától értetõdõ. Még van 10 perc az órából, elragozunk néhány igét. Kérdez, végiggondolja a választ és folytatja. Majd mikor leírta az utolsó szót is, felnéz, és ismét az õ világában találom magam: "Este lesz a Karatekölyök 2. Az 5-ön." Nyilvánvaló. Ismét mosoly ül az arcomra. Megcsörren a kaputelefon. vége az órának. Visszatérek a valóságba, de mégis, valahogy minden más, mint egy órával ezelõtt.